Ma a következő hat községet foglalja magába: Őcsény, Decs, Sárpilis, Alsónyék, Pörböly és Báta.

Az időszámításunk kezdete körüli években a rómaiak végleg meghódították Pannóniát: kiépültek az utak, az erdőrendszer, tovább fejlődött a gazdasági élet is. A kelta-római korból Sárközben is sok emlék maradt fenn, a régészeti leletek közül a halsütő rács érdemel említést, amelyhez hasonlót a legújabb időkig használtak. A Mecsekből átnyúló szekszárdi kötött, sárga agyagtalajú hegyeken valószínűleg még a kelták honosították meg a szőlőt, a táj egyik fontos kultúrnövényét. A kelta-római kacorhoz (szőlőmetsző kés) hasonló eszközök használatban maradtak itt a múlt század végéig. Az Őcsény melletti római castellum alapjai is láthatóak voltak, feltöltött útját a nép Ördögvettetésnek nevezi.

Az i. sz. V. századtól kezdve rövid időközökben különféle nomád népek követték egymást: a sárközi mocsárvilágban legeltettek és halásztak, és a Sárközre nyíló völgyekben temették el halottaikat. A temetkezési helyekről került elő néhány hun kori sírlelet, többek között egy mesterségesen torzított koponya, és találtak néhány feltűnően nagy, néha több száz sírból álló avar kori temetőt is. A honfoglaló magyarok feltehetően egy szláv. és avar elemekből álló nép által más aránylag sűrűn lakott területet hódítottak meg itt, maga a sárközi mocsárvilág azonban lakatlan volt.

A honfoglalás korában a fejedelmi Megyer törzs szállásterületének legdélibb csücske lehetett, a mocsárvilág természetes választóvonalként határolta el a délebbre települt Botond törzstől. A sárközi és a környékbeli helynevek eredete a legkorábbi századokba nyúlik vissza: Őcsény, Decs neve bizonytalan eredetű, többen a fejedelmi családdal hozzák kapcsolatba, Nyék egy honfoglaló törzstöredék nevéből, Pilis talán szláv földrajzi elnevezésből származik; a később elpusztult Ete pedig személynévből eredhet.

A környékbeli Fajsz, Solt és talán Szekszárd neve is a fejedelmi család emlékét őrzi, Koppány pedig nemzetségnév.

A Sárközben lakó avar-szlávság és az újonnan letelepült magyarság a XI. századra már összeolvadt; és megkezdődött az állandó jellegű letelepülés is. Ez időben kaptak helyet Sárközben a török nyelvű, mohamedán vallású besenyők, akik a XII. századra olvadtak össze magyarsággal. Emléküket mindmáig sok helynév őrzi: Besenyői-tó, Besenyői-fok, Taksony, Bogra, Baj, Baja és talán a sűrűn előforduló Báta szó is.

Sárköz területén a korai századokban a térítő (bencés) apátságok kaptak szántót, halászó helyet és erdőt. A Koppány-lázadás leverése után a távolabbi pannonhalmi és pécsváradi apátság kap birtokokat, később rövid időközökben sorra alapítják Sárköz peremén is az apátságokat: egy ún. pogánylázadás után 1061-ben a szekszárdit, a besenyők térítése végett 1092-ben a bátait, és végül 1142-ben a bátaszékit (cikádorit), amely elsősorban föld- és szőlőműveléssel foglalkozott. Ezeken kívül a távolabbi dömösi, féjérvári prépostság, a titeli, tihanyi és felhévízi apátság is élvezett itt javadalmakat, világi birtokosa alig volt e területeknek. A birtokosok nemcsak a dombságokon, hanem az ártereken is osztoztak; a szeszélyesen egymásba fonódó birtokhatárok miatt szinte napirenden voltak a pörösködések, birtokháborítások és a határjelek rongálása.

Sárköz középkori társadalmáról, gazdasági és kulturális viszonyairól nagyon keveset tudunk. A korai századokban a társadalom rendkívül tagozott volt: legfelül a királynak adózó szabad magyarok; a katonai szolgálattal tartozó várjobbágyok, az egyháznak adományozott szabad fegyveresek és a lovas kísérők voltak. Ez a több-kevesebb szabadságot élvező réteg a középkor derekán már félszabad libertinusokból és praediális (egyházi) nemesekből állott, akikből még később a számbelileg is igen jelentékeny sárközi köznemesség alakult ki; e nemesek a fajszi szék keretén belül önálló területi önkormányzatot építettek ki.

A korai századokban az egyházi és világi földesuraknak alávetett szolganép foglalkozása szerint igen sokféle szolgáltatással tartozott; s a természeti viszonyoknak megfelelően elsősorban halászatból és állattartásból elégítette ki urait. A földművelés, szőlő- és gyümölcstermelés már a középkor folyamán mind nagyobb teret hódított, ennek megfelelően a jobbágyok munkáját is egyre inkább ez töltötte ki. A kötelező kilenced, tized és a robot mellett természetesen más szolgáltatásokkal is tartoztak, de a szerencsés természeti, gazdasági és forgalmi helyzet következtében a sárközi telkes jobbágyok a XV-XVI. században már jobb viszonyok között éltek, különösen Ete mezővároska, valamint Decs és Őcsény falu lakosai.

A középkori Sárközben a halászat volt a legfontosabb termelési ág: az ásatag leletek között minden időszakban az égetett agyagból vagy lólábszárcsontból készült hálónehezék a legtöbb, a konyhahulladékok között pedig a tömérdek halcsont. Fejlett volt a vadászat is. A termés védelme érdekében a kártevő madarak irtását kötelezővé tették: a bátai kolostor melletti szemétgödörből több száz varjúfejet ástak ki. A halászat után jelentőségben az állattartás következett: a XII. századi oklevelek bátaszéki méneseket említenek, egyedül a decsiek kezén 70 ló és ezekhez tartozó csikó volt. Minden évszázadhól bőven került elő zabla és sarkantyú, a XIII. századtól kezdve egyre több kengyel, béklyó és béklyólakat. (A lókoponyát többek közt ülőkének is használták.) Hasonlóan fejlett volt a marhatartás is, minden korszakból bőséges leletanyaggal rendelkezünk. A kisebb állatok közül a sertések száma volt a legnagyobb: a XII. században Őcsény 50 sertéssel adózott évente az apátságnak: A régészek több, a hízlalás céljait szolgáló, csonkakúp alakú földalatti vermet is feltártak, és bőségesen találtak sertéscsontokat is. (Érdekes, hogy a kanok agyarait már akkor is kitördelték, mint 'a mai kanászok.)

A földművelés inkább Sárköz peremén fejlődött: Őcsénytől északra pl. egy XIII. századi, földsáncokkal körülvett majorságot tártak fel a régészek. Sárköz jobbágyai általában fele akkora telken gazdálkodtak, mint az ország más vidékein, földjük a mai terméseredményeknek talán negyed-ötödrészét hozta. Köles és búza volt a főtermény. Fogazott élű sarlóval arattak, és durván őrölt lisztből sütötték lapos kenyereiket. A szekszárdi hegyekben pedig erdei irtásokra telepítették a szőlőt.

Sárközben és környékén a török hódoltság előtt szinte látótávolságra helyezkedtek el a falvak. A legtöbb falu a vízmentes peremvidéken és a nagyobb göröndökre települt: Fejérvíz, Csatár, Ebes, Almás, Ete, Nyíró, Luk, Ság, Kürt, Lajvér, Lángfő, Kesztölc, Újfalu, Kövesd, Farkasd, Iccse, ill. Őcsény, Decs, Pilis, Nyék és Malonta. Eléggé korán benépesültek a dunai ártér kisebb göröndjei is: Kis-Őcsény, Kis-Decs, Pörböly, Bogra, Ózsák, Asszonyfalva (a későbbi Szomfova), Gyürke és Nyámád. E falvak átlagos lélekszáma nem volt nagy: 1486-ban hét faluban 265 családfőt jegyeztek fel, ezek szerint a családtagokkal együtt- 200 főnyi lehetett egy-egy falunépe. Sárközben és környékén tehát az említett 30 faluban kb. 5-6 ezer ember élhetett. Etén, Decsen és Asszonyfalván gótikus kőtemplom állt, Őcsénynek jövedelmező plébániája volt.

A török hódoltság hosszú ideje alatt Sárköz sokat hanyatlott. A nép állandóan szegényedett, erre elég az őcsényi Sörös (Seres???) András példáját megemlítenünk: a török elleni felszabadító hadjárat során 4 fia közül egy részt vett a harcokban a magyarok oldalán. Sebesülten török fogságba került, s állítólag egy veszprémi török borbély gyógyította. A kiadatás váltságdíja igen magas volt: eladtak érte 6 ökröt, 14 hízót, búzát, sőt szőlőt is, és még kölcsönt is kellett felvenniök. A kezesül ajánlkozott apa és a 3 fiútestvér a sebesültet nem találta már Veszprémben, és amikor az elszegényedett család unszolására az apa újra felkerekedett, hogy a fiát megkeresse, kóborló rác martalócok megölték.

Őcsény a sok sanyargattatás közepette is a török korban mindvégig lakott helyként szerepelt az összeírásokban. 1572-ben Őcsényben csak 55 ház volt. 1690 körül Őcsény a „Bat vize mellett” 95 lakost számlál, van három háromkerekes malma.

A felszabadító háborúk során Őcsényt ismét minden oldalról sarcolták: „Az fel s alá járó Budai és Egyebünnen lévő sajkásoknak, Felséges Császári Tiszteknek adtunk kenyeret... bort és amivel leltünk kedvességét fejünknek . . ."

„A Duna Szigetiben tsavargó, huzó, vonyó, Rácz Haramiák vontanak erő hatalommal rajtunk 400 forintokat" - olvassuk két régi, Rákóczi-kori nyugta másolatán. Ez idő tájt nemcsak harcoló, hanem kifejezetten rabló csapatok is tanyáztak a Duna-árterekben, akik kihasználták a zavaros közállapotokat. Ezek ellen a búvóhelyeken lappangó rác rablók ellen csak úgy védekezhettek a sárköziek, hogy összefutottak és így nagyobb számmal egymást támogatva ellenállhattak. Ezért futottak össze Györkéről, Ózsákról, Kisőcsényről a megmaradtak Őcsénybe.

A Duna mente rejtegette és segítette a kurucokat is. Nem ok nélkül. Ők védték meg gyakran őket is a rácok ellen. Ugyanakkor azonban belőlük is éltek. 1700-ban „magyar Kurucz Haramiák" 300 forint sarcot csikartak ki Őcsényből, a Rákóczi-párti Mérey szekszárdi apát helyébe ültetett labanc Frozer György váltságdíjaként. Az őcsényiek kénytelen-kelletlen fizettek, hogy uruk jóindulatát megnyerhessék. Ebben az időben valószínű többször elhagyták hosszabb-rövidebb időre a falut és behúzódtak a környező, nehezen megközelíthető szigetecskékre. Ennek emlékét őrizte meg a „Földházak göröngye" elnevezés is.

1703-as összeírásban 25 családdal Őcsény már Decs után a vidék második legnépesebb faluja. Alig kezdődik azonban meg 1712-ben a békés építő munka, ennek a terhét is a nyakukra rakják: robotszolgáltatásaikon felül kötelezik őket, hogy erdeikből vágott fával építsék és tartsák fenn az újpalánki fontos Sárvíz-hidat, ahol harmincadhivatal állott és egyben a kamarai provizor is lakott. A teher igen súlyos volt, mert a hidat „sok helységek építették, mostan tsak az egy szegény falu nyakára szakadt a terhe", ugyanakkor mikor a megye többi részére adómentességgel és különböző kedvezményekkel csalogatták a messziről jött telepeseket. Őcsényből ekkor „16 kenyeres gazda; ki Baranyára, ki Tolnára és egyéb Helységekbe" ment el. „Igen sok sellyér és gazda költözött el."

A sárköziek közvetlenül a török kivonulása után az állatállomány csökkenését aránylag gyorsan pótolták. A török uralom alatt kipusztult szőlők újratelepítését különféle kedvezményekkel segítették. A jobbágylakosság szívesen foglalkozott is vele, mert a hegyvámon és a dézsmán kívül a szőlővel mindig szabadon rendelkezett és jelentős jövedelme volt belőle. E téren Tolna megyében sokáig Sárköz vezetett: 1720-ban Szekszárd után Decsnek volt legnagyobb szőlőterülete, 276 kapás (1 kapás = amennyit 1 ember 1 nap alatt megkapált), Bátának és Őcsénynek kb. felényi.

1713-ban az őesényiek arra kérik a földesurakat, hogy ,,mivel a telki földek (a falu göröndjén lévők) igen elsoványodtak", adja az nekik az ebesi földet árenda nélkül, mert „ott is ha az egyik évben szántunk, más évben parlagon hagyjuk". Ez talán azt jelentette, hogy az egész pusztát egyik évben szántották, másik esztendőben pedig parlagon hagyták. Ez összefügghetett az ártérben lévő nyájak magas vízállás esetén való kihajtásával. Az is lehetséges, s ez a leg­valószínűbb, hogy az egyik évben a falu alatti telki földet vetették, a másik évben pedig itt hagytak parlagot és Ebesen szántottak.) 1719. és az 1732-es nyugta szerint az őcsényiek Ebesért 30 forintot fizettek. Valószínű, - a hagyomány pontosan már az évet nem tartotta szarvon – hogy 3 esztendőn keresztül pénzen váltották meg minden kötelezettségüket és nem is robotoltak. Mindenesetre a későbbi úrbéri szerződések szerint is az őcsényiek helyzete könnyebb volt, mint az átlagos' jobbágyoké.

Az 1728-as megyei összeírás 40 őslakos jobbágy családfőt „hereditarii subditi" tüntet fel 23 és egynegyed telken és 12 felnőtt fiút, akik egy kenyéren éltek szüleikkel. A 103 pozsonyi mérőre terjedő szántóterületet egy nyomásban művelték és a pusztákon szintén a telkekhez csatolva 104 pozsonyi mérő nagy­ságú földet műveltek két nyomásban, kontraktus ellenében. Ezen kívül hasz­náltak 172 kaszás rétet, 172 kapás telki állományon kívüli szőlőt és 11 és fél (kapás) újonnan plántált szőlőt. Zsellér csak kettő lakott a faluban, ezeknek házuk nem, de rétjük és szőlőjük volt. Nemest nem írtak össze a faluban, de több pásztort, akiknek azonban semmi illetőségük sem volt. Gyümölcsösükről csak annyit jegyeztek fel, hogy igen csekély. Az 1768-ban megkötött szerződés szó szerint így szól: „Alább megírt adom tudtára mindenkinek, az kikre illik, hogy bízván továbbra is az Eötsényi helységnek és annak lakosinak az eo Földes uraságokhoz való hajlandoságokban s hívségekben, ujonnan az Ebesi és Almás nevü pusztákat úgy Palánki pusztának azon részit, amelyet most bírnak 3 esztendőre kiárendáltam alább meg írt pénzekben és summában, mely sum­mát tudni illik esztendőnként az uraságnak be fizetni tartozni fognak úgy mint;

Ebesi és Almási pusztákat a föllül nevezett Palánki pusztának részit

Egy valamivel későbbi összeírás szerint már 34 és 3/4 telket számláltak itt. 118 volt a jobbágyok, 82 a zsellérek és 30 a házatlan zsellérek száma. Az erdőhasználat szabadsága egyedül állott a domíniumban. Ezt a szabadságot csak 1758-ban próbálta megszorítani az uradalom. 1768-as szerződés nem tesz említést az erdők haszonvételéről. Fentmaradt az ez ellen tiltakozó őcsényi levél. Úgy látszik e szabad erdőhasználatért kellett az őcsényieknek ellátni az uradalmat: a szekszárdi várat, az ebesi kallómalmot és pálinkaégetőt tűzifával valamint a palánki híd fenntartásához szükséges gerendákkal.

1791-ben összeírták az uradalom Őcsényből származó jövedelmeit. Ebben azt olvassuk többek közt, hogy Ebes (ebbe ebben az időben Almás területét is beleértették) puszta használatáért, az itt álló csárdáért és szőlőhegyért együttesen 900 forintot fizettek. Az uradalomnak nem volt kocsmája a faluban, hanem a falu régi kocsmájában karácsonytól Szent Mihályig az uraság borát mérték. A fentmaradó időben-mérték a faluét, ha ugyan valaki a szőlőhegyről hazatérve bort kívánt inni. Az uradalomnak Ebesen 10 hold szántója és 10 3/4 rétje volt, amit árendába szokott adni: A halászatot két őcsényi gazda bérelte, ugyanígy egy boltot a faluban és egy csárdát a Borrénél. Az erdőjövedelmet az aprán­ként eladott fa, a makkoltatás és a gubacsszedés bére jelentette. Ehhez járult a pálinkaégetéshez szükséges fa mennyisége is, melynek szállítására az őcsényieket kötelezték. Ekkor a falunál 34 3/4 sessio, Ebesen és Almáson 38 és 1/4 sessio, összesen 73 sessio föld volt, tehát a pusztákat ekkor már telkekre osztva használták az őcsényiek. A 291 földet bíró jobbágy telkenként 104 napot robotolt. A 69 zsellér fejenként 18 napot és külön a faizásért egy-egy napot dolgozott. Ezen kívül állták a hosszúfuvart és 51 krajcárt fizettek telkenként a konyhának. A földek termése átlagosan, csak a tizedet számolva, igen kevés. A 73 telekről egy esztendőben bejött

1829-ben 73 1/2 szessziót számlálnak Őcsényben. Lakik benne ekkor 284 telkes gazda, 84 kisházas és 8 zsellér. 14 nemes és 13 mesterember. Összesen 395 házban és 6 cigánykunyhóban 997 pár, 1994 lélek. Ekkor már a Tanulmányi Alap a földesura, melynek Mária Terézia 1780-ban adta.134

1850-ben a Palugyai-féle összeírás számára beadott adatok szerint határának összterülete 15 797 hold (1200 öles holdban).

Ezen a területen 514 családfő és 2133 lélek élt. Volt

293  telkes ház

94  zsellérház

2  zsidó zsellér

2  ház a lelkész és tanító részére.

Őcsény ekkor 73 egész telekből állt.

1864-ben Pesti számára írt jelentésben Őcsény területe 11 364 hold (kat. holdban), lakóinak száma 2178, „kik az árvizes évek elmultával mindig több és rétet alakítanak művelő földdé . . ." (Pesty).

Ebben az időben a Sárköz kiszárítása rohamosan haladt előre. 1784-ben Pataki József számításai szerint a Sárköz területének 2I%-a volt vizenyős, 21%-a erdő; 23%-a rét és legelő és csak 25%-a szántó. A lecsapolások és szabályozások eredményeként 1895-ben már 53%-a szántóföld, 22%-a rét és legelő, 9%-a erdő; 6%-a nem termő és 2%-a nádas terület. Ezen belül Őcsény szántói 1855. és 1895. között ötszörösére, pontosan 1428 kh-ró1 6030 kh-ra nőtt. A rétek területe kevésbé változott, 2146 kh-ról 1684 kh-ra csökkent. Valószínű az 1855-56-ban rétként felmért területek 1895-re mind szántókká lettek, helyettük nádas és adómentes területekből alakítottak ki újabb réteket. A nádasok 507 kh-ról 39 kh-ra fogytak. Csökkent az erdők (1435 kh-ról 256 kh-ra) és a legelők (2444 kh­ról 1168 kh-ra) területe is. Őcsény határa 1895-ben 11 440 kh volt.

Őcsény az úrbéri elkülönözéskor bőven kapott földet, legalábbis a telkekre, a volt zsellérek rosszabbul jártak. Végrehajtása nagyjából megegyezett a decsivel.

Maga Őcsény falu az emlékezetes 1817-es nagy tűzvészig rendezetlen halmazfalu volt. A település formájáról és építkezéséről Kovách Aladár adott az egész Sárközre is érvényes képet.

„A tolnamegyei Sárközben (Őcsény, Decs, Pilis, Alsónyék, Báta) ezelőtt mintegy 30-40 évvel általában nádsövényes tapasztott házak voltak s a kerítés karók közé fonott sövény volt. A sövénykarók magasabban állottak, mint a fonás. Életük delén lévő férfiak és asszonyok mondják, hogy ezelőtt 30-40 évvel, vagyis gyermekkorukban még igen sok lófejet lehetett látni a sövény karókra tűzve, úgy hogy ha az utczasoron végig nézett az ember, jobb és bal felől két sor lófejet láthatott; alig volt egy-két ház, melynek sövényén két-három lófej - az utczára fordítva - ne lett volna; ezek éveken át ott maradtak, míg maguktól le nem estek.

Az öregek pedig mondják, hogy a közsövényekre is aggatták a lófejeket. A közsövényes idő pedig ezelőtt ötven évvel volt, a midőn a Sárközben utczák még nem voltak; mivel az egész Sárköz területe az év legnagyobb részében vízzel volt borítva, ezen vízközi helyzetnél fogva egyes magasabb dombokon építkeztek a régiek, úgy hogy egy-egy szárazabb területen 3-10 házcsoport volt együtt; távolabb ismét egy házcsoport: A házak az udvartér közepén állottak s a szomszédokat közsövény választotta el egymástól, a házak így körül voltak véve sövénnyel s azokat körül lehetett járni; egyik ház udvarából a másikba is be lehetett jutni, vagyis a szélről levő ház udvartere esetleg két ház bejárója is volt; a szélső házak is be lévén kerítve, az egész házcsoport tehát sövénykerítések közt állott. Ha már most elképzeljük azt a primitív építkezési módot: itt 5-6, amott 8-10 házcsoporttal, köröskörül lófejes sövényekkel, bizony eléggé ősi kép tárul elénk, s ez nem is régen - ezelőtt ötven évvel - még így volt; az utczákat az osztrák telekkönyvi rendszer és adókataszter behozatalakor rendezték, s ekkor kerültek a lófejek az utczasorra." (1818)

A régi Sárközben a kisvizek és a rövid ideig tartó áradások a természetadta keretek között jól beleillettek az akkori gazdálkodási rendszerbe: dúsították a legelőket, szaporították a halállományt. A két-három évente megismétlődő nagyobb -áradások azonban komoly károkat okoztak. így pl. 1815. év derekán „. . . úgy annyira kijött a Duna árvize, hogy a Ötsényi Szőlő Hegyaljai búza földektől fogva sehol semmi száraz nem találtatott az öreg Dunáig. Ez az árvíz a kilső földeken felette sok kárt tett a búzákban, de mégis kiaratták a vízből csónakról". Ugyanez év augusztusában: „Az ötsényi templom oldalán némely házak vízben voltak, a Decs felé vezető úton térdig való magas víz volt, s egyetlen dűlőt kivéve odaveszett az egész kukoricatermés." Az áradások egyre komolyabban akadályozták a termelés fejlődését, és pl. 1850-1876 között minden második-harmadik évben visszavetették a mezőgazdaságot. Egy verselő krónikás 1853-ról írja:

Nem sejtettem akkor még veszedelemről,

Hogy még éh ínség is következzék ebből.

Pedig képzelhető, hogy az következett,

Midőn mind termés, mind jószág tönkre ment.

A jobbágykorban a török alatt elvadult vizekkel nem tudtak megbirkózni: a Sárvíz áradásai 5,5-7,5 km szélességben 76 254 ho1dat, a Duna áradásai pedig kisvíznél 17 000, nagyobbnál 60 000 holdat öntöttek el. A földbirtokosok nem akartak nagyobb áldozatot hozni, a parasztság pedig ragaszkodott régi életformájához, az ármentesítésnek még a gondolatára is tiltakozott.

A lakosság ellenzése dacára elkezdték a Sió párhuzamos medrének, egy félreszorító csatornának kiépítését, de a mederrendezés csak 1811-1835 között készült el. A mellékfolyók szabályozása után került sor a Nagy-Dunára: 1854-ben átvágták a talpasi Duna-ágat, a Sárvíz torkolatát Bátáról Szekszárd fölé he­lyezték át, ezzel Sárköz vízmentessé vált. A Bogyiszló-Báta közti többi Duna-kanyar átvágása, a lecsapoló csatornák, a töltések 1876-ra sorra elkészültek.

Az ármentesítések után Sárköz gazdasági élete rohamos gyorsasággal alakult át. Báta kivételével a halászat csaknem teljesen megszűnt; a Dunán űzték tovább a hivatásos halászok, és a lakosság kis szerszámokkal csak alkalmilag folytatott orvhalászatot. A legeltető állattartást az istállózó váltotta fel, az új állatfajták kiszorították a régieket. Takarmánynövényeket termeltek számukra, és a sertést makkoltatás helyett kukoricával hizlalták. A szőlő jelentősége azonban megmaradt.

A vagyon elaprózódásától való félelem, az elért életszínvonal görcsös féltése következtében már a XVIII. század második felében megjelenik a hírhedt egyke. Az egyke az itteni emberek megátalkodott anyagiasságából ered, a tehetős parasztság úrhatnámságából, amely nem akarta azt, hogy utódai között a föld megoszoljék, és gyermekei és unokái esetleg valamivel rosszabb sorba kerüljenek.

Az egyke a sárközi parasztság általános betegségévé vált, nem egészen egy évszázad alatt csaknem akkora pusztítást végzett, mint a 250 éves török uralom: az 1940-es években a száz évvel azelőtti törzslakosságnak már csak 30-35 %-a élt, a többi bevándorlókból került ki.

A törzslakosság idővel tért vesztett a termelésben, az eladásra kerülő földeket szegénysorsú magyarok, vagy németek vették meg. Amilyen mértékben fogyott Sárköz régi lakossága, olyan ütemben fokozódott a szegények bevándorlása. Az 1880-as években Őcsény lakossága egy évtized leforgása alatt 2640-ről 3734-re növekedett. A jövevények 30-40 %-a Tolna megyéből, a többi távolabbi területekről származott. A szegények nagyobb része katolikus vallású volt, így a népességcsere a vallásfelekezetek arányának eltolódásán is lemérhető: a katolikusok Decsen, Őcsényben és Sárpilisen már 1920-ban, Alsónyéken pedig 1930-ban kerültek többségbe.

A II. világháború után Sárköz életében is döntő fordulat következett be. 1945-ben először itt is a legjelentősebb nagybirtokokat – többek között a Mária Terézia-féle vallási alapítványt – osztották fel. E térségen belül a régi paraszti életforma leginkább Őcsényben maradt fenn; 12000 holdas határából még 1959-ben is mindössze 190 holdon folyt társas gazdálkodás.

Őcsény korábbi elzártságának köszönhetően sajátos és gazdag népviselete, népszokásai és népművészete alakult ki. Még aktívak a csipkekészítő, rojtozó, sárközi régi babakészítő, kézi szövő, pártakészítő, gyöngyfűző mesterséggel foglalkozó asszonyok. A néptánc tanítása szerepel az iskolás gyermekek órarendjében. Az őcsényi repülőtér hazai és nemzetközi találkozók (hőlégballon, vitorlázó repülő, motoros repülő, sárkányrepülő), valamint ejtőernyős versenyek házigazdája.

Összeállította: Ősze József

Forrás: Katona Imre:    Sárköz

                                        Budapest, 1962

                                        Tanulmányok Tolna megye történetéből VII.

                                        Szekszárd, 1976